Miért nem webkettő?

Az előadás közben és után is az a gondolat foglalkoztat leginkább, hogy miért nem osztunk meg (tudás)tartalmakat, miért csak keressük, letöltjük, használjuk azokat. Úgy tűnik, nem vagyok ezzel egyedül. Weszely Orsolya szerint az lehet az egyik ok, hogy nem ismerem őket, nem érzek közösséget azokkal, akik esetlegesen használni fogják az általam megosztott infomrációkat, ezért nem is osztok meg. Anita gondolatmenete szerint az tart vissza bennünket, hogy előnyhöz akarunk jutni az információ birtoklása által, és ha megosztjuk azt, akkor másokat jutnak érdemtelenül előnybe, magunkat pedig ezzel párhuzamosan hátrányba. Zsuzsi érdekes példákat hoz arra, amikor mindez működik, de talán nem csak a webhez lehet köze. (pl. BKV sztrájk idején az autósok közül sokan offline a szélvédőn is megosztották, hogy hová mennek) Abban sokan egyetértünk, hogy szemléletváltásra lenne szükség.

Mert gondoljunk csak bele, mit tanultunk az iskolában? Ne nézd, hogy mit ír a padtársad. Önálló munka. A házi feladatot egyedül kell megoldani. Nem a véleményedre vagyok kíváncsi, hanem arra, amit megtanultál. Ne beszéljétek meg a megoldást.

Ritkán találkoztunk csoportmunkával, még ritkábban kellett megosztani másokkal a gondolatainkat. Legfeljebb a tanárunkkal, és leggyakrabban azt, hogy mennyire emlékszünk az ő magyarázatából vagy a tankönyvszerző gondolataiból. Egyetlen objektív igazság volt, mégpedig a tankönyvben.

Nem csoda, hogy semmit nem dobunk be a közösbe, hacsak nem kényszerítenek bennünket erre. A kényszerítésre nem nehéz történelmi példákat találni, talán épp ez a gond: a közösbe való beszolgáltatással kapcsolatosan kollektív rossz tapasztalataink vannak.

A rossz tapasztalatok abból adódnak, hogy ha beteszek valamit a közös kalapba, például adózom, akkor kevesebb marad nekem. A rendszer elmélete szerint persze ez nekem is megéri, hiszen az általam odaadott forintokat vagy javakat elosztják, illetve olyasmire költik, amiket később én is használni fogok. Csakhogy a legtöbben ma Magyarországon ebben nem hiszünk.

 A TÁRKI “A gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételei” című kutatása szerint nem bízunk a politikai elitben, az üzleti szférában, a médiában, és a jogrendszerben sem. Meglepő módon egymásban sem, és 86%-unk szerint rendben van, ha mindenki csak a saját előrejutásával törődik.

(Figyelemre méltó egyébként, hogy a kutatás eredményeinek széles körben történő, fogyasztható terjesztésére is nagy hangsúlyt fektettek, nézzétek meg például ezt a videót.)

Emellett szintén a TÁRKI elemzéséből derül ki, hogy “a világ több mint ötven országával összehasonlítva a magyarok vannak a leginkább meggyőződve arról, hogy a gazdasági tevékenység során az egyes szereplők csak egymás rovására érvényesülhetnek.” (Rövid összefoglaló itt érhető el.)

Az alábbi ábra nagyon érdekes, egy nemzetközi (44 ország részvételével zajlott) vizsgálatban látszik egy értéktérképen Magyarország, a nyitott/zárt gondolkodás és tradicionális-vallásos/világi racionális gondolkodás "terében". (World Value Survey, forrás: TÁRKI - Keller Tamás: Magyarország helye a világ értéktérképén, rövid összefoglaló pedig itt.) Érdemes megnézni, hogy mely államokéhoz áll legközelebb a gondolkodásmódunk (Bulgária és a Moldovai Köztársaság), és hol helyezkednek el hozzánk képest más államok.

"Magyarország elhelyezkedése a világ értéktérképén: a nemzetközi összehasonlító értékvizsgálatban (World Value Survey, WVS) szereplő országok eloszlása túlélés/önkifejezés (másképpen: zártság és nyitottság), valamint a tradicionalitás/racionalitás értéktengelyek által rajzolt értéktérben"

Hát, valahogy így lehet ez az információ- illetve tudásmegosztással is, legalábbis biztosan van összefüggés. Nem nagyon értjük, hogy miért kéne segítenünk másoknak, és azt gondoljuk, hogy csak mások rovására érvényesülhetünk, vagy épp magunkat kezdjük félteni, ha másokat érvényesülni látunk. A jegyzetek maradnak a saját fiókunkban, a Wikipédiát pedig megbízhatatlan zagyvaságnak tartjuk, amivel a legjobb dolog, amit tehetünk, hogy elhatárolódunk tőle.

Adatokat ugyan nem találtam erre, de úgy gondolom, hogy közrejátszik itt az is, hogy magunkban sem bízunk. Nem hisszük, hogy olyasmit tudunk produkálni, amiből valaki profitálhat. (Ha ezt mégis elhittük, akkor elkezdhetünk gondolkodni, hogy akarjuk-e, hogy valaki profitáljon a gondolatainkból.) Nem igazán hisszük el azt sem, hogy mi magunk alakíthatjuk a környezetünket.

Pedig az információnk nem fogy el, ha megosztjuk másokkal. Mi is szereztük valahonnan, a legtöbb esetben nekünk sem lenne, ha valaki nem osztotta volna meg velünk. A tartalmak pedig akkor gyarapodnak, ha minél többen megosztják az információkat. A megosztással időt és energiát veszítünk, ugyanakkor nyerhetünk azzal, hogyha egy olyan közösség tagjai vagyunk, ahol sokan osztanak meg információkat. Azt hiszem, az utóbbit természetesebbnek vesszük az előbbinél, ami ha belegondolunk, elég önző hozzállás. Kiveszek a kalapból, de nem nagyon szeretnék beletenni.

Más kérdés, ha valaki az általa létrehozott tudásból, esetleg annak megosztásából él. De úgy gondolom, ezt el kell választani a “hétköznapi” tartalommegosztástól, a közösségi tanulástól, a webkettőtől. Természetesen nem várható el mindenkitől, hogy mindent ingyen közzétegyen. Az egyéntől, és bizonyára számos más tényezőtől függ, hogy például hogy mit oszt meg ingyenesen, széles közönség számára, és mi az, amit már csak azok számára tesz elérhetővé, akik fizetnek érte. Ráadásul nem csak ez a két opció van, hiszen közzétehet tartalmakat a szakma számára, de nem a széles, laikus közönségnek (lásd Nusser Tamás az internet működéséről szóló bejegyzését); közzéteheti könnyebben/nehezebben elérhető formában (pl. online vagy offline), vagy teljesen visszatarthat információkat stb. 

A leggyakrabban véleményem szerint azonban nem is maga az információ az, aminek a birtokában a legtöbb előnyhöz juthatunk. Legtöbbször nem az információk birtoklása miatt alakulnak vállalkozások, bővülnek szolgáltatások, élnek meg emberek. Az előrejutást sokkal inkább az információ kreatív és alkotó felhasználása biztosíthatja. Például ha nem Coca Cola-nak hívnák, és nem a világ legnépszerűbb üdítőitala lenne, senki nem lenne kíváncsi annak a barna löttynek a receptjére. De ha valaki más is tudná a tuti receptet, az még egyáltalán nem biztosítaná, hogy egy olyan sikeres, akkora múltú, akkora profitot termelő, globális vállalatot tudna létrehozni, mint a Coca Cola. (Gondoljunk csak a konkurenciára, ami már majdnem, de végül is sosem éri el vagy szárnyalja túl az említett márkát.)

Ehhez a kreatív, alkotó felhasználáshoz sem lettünk túl sok kompetenciával felvértezve az iskolában sajnos, de az egyetemen már tanultunk arról, hogy a jövő azoké, akik ilyesmire képesek, hiszen maga az információ egyre kevésbé érték, mert egyre több van belőle. Az említett kutatási eredmények sem azt mutatják, hogy a legjobb esélyekkel indulnánk neki az innovatív információ-felhasználásnak. Jó hír azonban, hogy nagy szerepet játszik ebben a kérdésben a szemléletmód, amin mi magunk is sokat segíthetünk.