Miért nem webkettő?

Az előadás közben és után is az a gondolat foglalkoztat leginkább, hogy miért nem osztunk meg (tudás)tartalmakat, miért csak keressük, letöltjük, használjuk azokat. Úgy tűnik, nem vagyok ezzel egyedül. Weszely Orsolya szerint az lehet az egyik ok, hogy nem ismerem őket, nem érzek közösséget azokkal, akik esetlegesen használni fogják az általam megosztott infomrációkat, ezért nem is osztok meg. Anita gondolatmenete szerint az tart vissza bennünket, hogy előnyhöz akarunk jutni az információ birtoklása által, és ha megosztjuk azt, akkor másokat jutnak érdemtelenül előnybe, magunkat pedig ezzel párhuzamosan hátrányba. Zsuzsi érdekes példákat hoz arra, amikor mindez működik, de talán nem csak a webhez lehet köze. (pl. BKV sztrájk idején az autósok közül sokan offline a szélvédőn is megosztották, hogy hová mennek) Abban sokan egyetértünk, hogy szemléletváltásra lenne szükség.

Áldás vagy átok?

Másokhoz hasonlóan a kurzus kezdetekor én is arról tudok beszámolni, hogy rám hogyan hat, amikor érzem, hogy megcsap (vagy épp a fülem mellett süvít el) a hihetetlenül gyors technikai fejlődés szele, milyen gondolatokat ébreszt bennem a kurzus indulása, a követelmények, és Ti, kedves csoporttársak. Az már most is látszik, hogy inspiráló egymás gondolatait olvasni, még azokat is, amikkel nem értek egyet, vagy épp azokat, amik felháborítanak.

Mindannyian érezzük, hogy milyen szélsebesen fejlődnek a technikai eszközök és terjed a webkettes alkalmazások használata. Megijedünk ettől vagy rajongunk érte, vagy valahol a kettő között reagálunk rá. Gyakran szeretünk állást foglalni is, például elismerjük, hogy az informatika térhódítása könnyebbé teszi az életünket, de a könyv legyen papírból, és nem kell megosztani egymással a facebookon, hogy mit vacsorázunk. Vagy épp egész nap be vagyok jelentkezve a facebookra, de a twitternek semmi értelme.  

A munkahelyemen heti 20 órát töltök az internet előtt. Egy kis irodában dolgozunk mindannyian, de a főnökömtől e-mailben kapok utasításokat, és e-mailben értesítem a mellettem ülő kollégáimat a közösen elvégzendő feladatokról. Most hogy leírtam, ez kicsit betegnek tűnik, de így bármikor visszakereshetők a pontos utasítások, a határidők, az időpontok; és a kollégám sem zavarom egy egészen másik ügyhöz kapcsolódó kérdéssel, amikor éppen kutatási beszámolót ír. Rendkívül gördülékennyé teszi ez a munkát, el sem tudom képzelni, milyen lenne másképp. Pedig nem is olyan rég épp ez a működésmód volt olyan elképzelhetetlen, mint most a kockásfüzet az excel helyett. 

Néha lenyűgöznek az ahhoz hasonló gondolatok, hogy be lehet kapcsolni a fűtést mobiltelefonnnal. A nagyapám pedig nevetve mondta néhány éve, amikor a gps-ről meséltünk neki: “Na ne hülyéskedjetek, lassan már a tévéadást is az űrből sugározzák!” Papa, ráhibáztál, az már egy ideje onnan jön. Nem nagyon akarta elhinni.

Az irodában töltött nyolc óra után viszont sokszor egyáltalán nincs kedvem bekapcsolni a számítógépet. Pedig ekkor kezdődik az egyetemi ügyek intézése, a kurzusokhoz kapcsolódó feladatok megoldása, ami ha minden tárgyból csak napi egy órát vesz igénybe, akkor is rögtön 7-8 óránál járunk naponta. Ez talán teljesen reálisnak tűnhet, ha azt vesszük, hogy nappali tagozatos vagyok. 

Ugyanakkor abban is egyetértenek a legtöbben, hogy szakmai gyakorlat nélkül nem érdemes kilépni a munkaerőpiacra. (Értsd: sokat kell ingyen dolgozni, hogy aztán még többet dolgozhass pénzért.) Meg abban is, hogy ne hagyd, hogy a sok teendő megölje a magánéleted. És abban is, hogy a tudatos állampolgár (különösképp az egyetemista/egyetemet végzett) minden ügyét tudatosan intézi, ismeri az őt körülvevő rendszereket, beleértve az őt érintő jogszabályokat is. Rögtön orvoshoz megy, ha beteg vagy ha csak eljött a szűrővizsgálat ideje, figyelemmel kíséri a pénzügyeit, tájékozott a közéleti kérdésekben. Kulturális eseményekre jár, szakirodalmat és szépirodalmat olvas, és sportol. Jelentkezzen, aki ki tudta számolni, hány órából kellene állnia egy napnak. :)

Akármennyire örülök, hogy a 21. században lehetek felnőtt (de tényleg, ti melyik kort választanátok helyette?), egyelőre vannak dolgok, amiket nem lehet számítógépen csinálni. Vagy legalábbis nem olyan minőségben, mint egyébként. Szeretek például főzni, a párommal együtt lenni, a barátaimmal sörözni, biciklizni a szabadban és még sok minden mást. Amikor egy érdekes helyre utazom akkor például egyáltalán nem érdekel és nyűgöz le, hogy mi van a világ másik felén, hanem akkor és ott akarok lenni. Ugyanakkor jól esik, hogy meg tudom osztani az élményt (akár vizuálisan is) azzal, akit szívesen magammal vittem volna. Szerintem aggodalomra e tekintetben semmi ok, mert ez soha nem lesz ugyanolyan, mintha tényleg ott lenne az illető.

Azt azonban kár lenne tagadni, hogy mindannyiunknak lehetnek aggodalmai, ha úgy érezzük, gyorsabb a fejlődés, mint amit fel tudunk dolgozni, vagy jól és okosan tudunk használni. (Én például sokmindenért tudok lelkesedni, de a robotok készítéséről szóló hírek megrémisztenek.) 
A technikai fejlődés bármilyen gyors is, egy folyamat, ami alól nem tudjuk kivonni magunkat. Úgy gondolom, nem érdemes a digitális eszközöket rémeknek tekinteni, amikkel folyamatosan versenyt kell futnunk. Az életünk könnyebbé és kényelmesebbé tételéért találják ki őket, ezért aligha van értelmük, ha a használatuk inkább terhet, mint könnyebbséget jelent számunkra. Különböző mértékben tudjuk és akarjuk a saját életünkben használni a fejlődés eredményeit. Egy ilyen kurzus véleményem szerint leginkább arra lehet jó, hogy elsajátítsuk azt a szemléletmódot, ami által nyitottak leszünk az újra, amikor épp szelektálunk, hogy mi az, ami számunkra valóban könnyebbséget jelent.